MOST OLVASTAM:

Szőcs Viktor

Május 12., 20:21

Mostanában sokat hallani a székely autonómiáról a "szinte elfogadott" statútum kapcsán. Szerencsére a szenátus éber volt ... Sokan felteszik a kérdést, és nem csak románok, miért is akarnak a székelyek autonómiát? Hát azért, mert megígérték nekik anno 1918-ban, na meg azért mert volt nekik valamikor és jónak találták, vérüket is ontották érte. Egy messze idegenbe származott kedves barátom kérésére (mindketten ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyiknek semmit sem tanítottak az iskolában a magyar nemzet történetéből vagy szűkebb hazánk, Erdély történetéből), készítettem az interneten fellelhető anyagokból egy kompilációt, természetesen a teljesség igénye nélkül. Közzéteszem, hátha valaki még hasznát veszi.

Székelyek Erdélyben

A székelyek magyar tudatú és magyar nyelvű népcsoport. A székelyek eredetére vonatkozóan több – egymásnak ellentmondó – elmélet létezik. Első okleveles említésük 1116-ból maradt fenn, eredetileg a Magyar Királyság nyugati gyepűinek mentén éltek. Vesd ezt össze az alábbi évszámokkal, érdekes adalék az „așa numitul Ținutul Secuiesc” habzó szájú tagadásához :
- Nagy Lajos magyar király 1352-ben (más források szerint 1359-ben) megbízta Dragoș máramarosi vajdát, hogy alapítson egy tatárok elleni védvonalat és kérelmet intézett VI. Kelemen pápához, hogy engedélyezze a milkói püspökség újjászervezését. Létrejött a Moldvai Fejedelemség, amelynek első ura, Dragoș a magyar király vazallusa volt.

- A Fogarasból származó Fekete-Vajda, vagy, ahogy a román történelem ismeri: Negru-Vodă din Făgăraș lesz az, aki az 1200-as évek végén Fogarasból eltávozva átkel a Kárpátokon, és Câmpulung térségében (Havasalföld) saját államot alapít.

A középkori székelységet még két csoportra lehetett osztani, a nyugati és a keleti székelységre. A valószínűleg kisebb létszámú nyugati székelység a 14. századra azonban teljesen beolvadt a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez – besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő sajátos-kiváltságos jogot (mai fogalmak szerint: önkormányzatot) kapott. A 15. századtól kezdve a székelység Erdélyben külön rendi nemzetnek minősült.

(Rendi nemzet (latin natio): A rendi felfogás értelmében csak a nemesek voltak a magyar nemzet (natio Hungarica) tagjai, de ők etnikai származásuktól és anyanyelvüktől függetlenül. A szlovák és a román nemes is a natio Hungarica tagja volt, de magyar jobbágy és városi polgár nem. Erdélyben három rendi nemzet volt: a magyar, a székely és a szász. Ők voltak képviselve az erdélyi országgyűlésen. A rendi nemzet nem nyelvi-etnikai tényeken hanem jogi helyzeten és kiváltságokon alapult. A magyar korona országaiban elismert rendi nemzet volt még a horvát (natio Croatica), amely ennek megfelelően területi önkormányzattal rendelkezett. A Magyarországon, a dunántúli megyékben élő horvát nemes nem a horvát rendi nemzet, hanem a natio Hungarica tagja volt.)

Jelenleg a székelyek elsősorban az Erdély keleti részén található Székelyföldön élnek, de székelynek vallja magát Brassótól Nagyszebenig húzódó, úgynevezett Szászföld magyar ajkú lakosságának nagy része is. A bukovinai székelyek az 1764-es „madéfalvi veszedelem” után menekültek át a Kárpátokon túlra, onnan a 19. és a 20. században telepítették vissza őket, ma főként Tolna és Baranya megyékben, illetve a Vajdaságban élnek. Jelentős számban telepedtek meg székelyek Budapesten, Magyarország és Erdély egyéb részein, Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában.
A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket.

A milkóviai püspökség levelei között, melyek 1096-1228 között íródtak, található egy oklevél, mely arról szól, hogy a székelyek már 1089-ben a jelenlegi Székelyföldön laktak. Ennek ellenére a történészek egy része azt állítja, hogy a székelyek többsége csak később jelenik meg ezen a területen, sőt voltak, akik megkérdőjelezték a levél datálását. Szabó Károly, a Székely Oklevéltár I. kötetének szerkesztője ellenben nem kérdőjelezi meg a levél eredetiségét, mint mások. László K. Ferenc, "Lőrincz püspök levelének pere" c. írásában alátámasztja, hogy miért fogadható el a keltezés, illetve ezáltal azt is alátámasztja, hogy a székelyek hamarabb vették birtokukba, mint azt ahogy egyes történészek állítják: a 13. század végéig. Templomai többségének alapító levelei ekkor vagy ennél korábban keltezettek, de tény, hogy Telegdszék (a későbbi Udvarhelyszék) székelyei a 12-13. században vándoroltak oda a mai Bihar megye területéről (Székelyhíd, Telegd, Székelytelek).
Székelyföld területi közigazgatási egységeit székeknek nevezték, ahogyan a többi autonómiával bíró népcsoport (pl. szászok, kunok, stb) közigazgatási egységeit, eltérően az ország többi területi egységeitől, melyeket vármegyéknek neveztek. A sajátos székely autonómia elemi közül megemlíthető, hogy a székelység saját önálló jogalkotásra volt képes, melyeket elsősorban a székely nemzetgyűléseken elfogadott törvények, rendeletek alapoztak meg. A jogszabályalkotáson kívül, közigazgatási, bíráskodási és önálló katonapolitikai jogosítványokkal is rendelkeztek.

A történelmi székely székek:

• Udvarhelyszék (korábban: Telegdiszék, benne Bardóc- és Keresztúr fiúszékek),
• Csíkszék (benne Gyergyó- és Kászon fiúszékek),
• Háromszék (benne Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, és Miklósvár fiúszék)
• Marosszék (központja Marosvásárhely),
• Aranyosszék (Felvinc központtal).
A középkori székelység Közép-Kelet-Európában szokatlan mértékben demokratikus és szabad volt. Vezetőiket maguk választották és Székelyföldön kívül járva is a nemesekkel egyenlő jogokkal bírtak. Egyenrangú partnerként vettek részt az Erdélyt politikailag ellenőrző „Három Nemzet Szövetségében” (Unio Trium Nationum), amelyben a székelyek mellett a szász székek és a magyar nemesség vett részt. Ez annak köszönhető, hogy az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálataikért cserébe saját földdel rendelkezhettek és megtarthatták ősi demokratikus szokásaikat. Az adózás alól is mentesítve voltak (egy-két rendkívüli kivételtől eltekintve, például ököradó).
A székelyek közt nem voltak társadalmi osztályok, legfeljebb a harcban lóháton részt vevő „lófők” és a gyalogos székelyek közt volt bizonyos szintű különbség. A jelentősebb társadalmi-vagyoni különbségek kialakulását – legalábbis a XV-XVI. századig – meggátolta a föld használatának és öröklésének évszázados rendszere, amely Orbán Balázs leírása szerint a következő volt:
„ Örökölni csak egyenes ágon lehetett. Szokás szerint a fiú utód volt az örökös, ha fiú nem volt, akkor a lány kapta az örökséget. Amennyiben nem volt egyenes ági örökös, a föld a székelyek közös használatú földterületét gyarapította (ellentétben a feudális szokásjoggal, ami szerint a korona, vagy a helyi földesúr kapta volna meg). Az éppen szabadon levő területekből bárki birtokba vehetett magának földet, de csak annyit, amennyit maga képes volt megművelni. Ha egy területet több mint három évig nem műveltek, vagy kiderült róla, hogy bérben műveltetik, akkor automatikusan a többi székely által birtokba vehetővé közös terület részévé vált. ”

Patakfalvi Biblia rovásos oldalai – a fiúleányság intézménye (székely örökösödési törvény rovással) 1775–1785:
A SZÉKELYFÖLDI JÓSZÁG A CONSTITUCIÓ SZERINT VALAMEDDIG FIJOK VAGYNAK, LEÁNYT NEM ILLET. HA EGY EMBERNEK APJA HOLTA UTÁN KÉT FÉRFIÚ GYERMEKE MARAD S AZ EDIKNEK TSAK FIJA, A MÁSIKNAK TSAK LEÁNYA LESZ, A LEÁNY OLYAN ÖRÖKÖS AMAGA APJAIBAN MINT A FIÚ A MAGA APJÁÉBAN. HA PEDIG 2 LEÁNYA VAN, FIJA NINTSEN, A KÉT LEÁNY MEGOSZTJA A JÓSZÁGOT. A KISEBBIK A LAKÓHELYBEN VÁLASZTHAT. HA A NAGYOBBIK HASONLÓT NEM TUDNA, AKKOR A LAKÓHELYET KÉTFELÉ OSZTJÁK. MÁR HA EZEN KÉT LEÁNYOK EDGYIKNEK FIA ÉS LEÁNYA IS LESZ A FIÚ EGYEDÜL FOGJA JÓSZÁGOT BÍRNI A LEÁNYT KIHÁZASÍTVÁN

Kiváltságaikat, vagyis a magyar köznemességhez hasonló státusukat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyirbálni ezeket. Elsőként II. János magyar királlyal, a későbbi János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a székelyeket. II. János magyar király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította.[30] Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyi székelység a román vajda mellé állt (Báthory András mellett állt az aranyos- és marosszéki székelység), aki 1599. november 28-án kiadott kiváltságlevelében visszaadta minden kiváltságukat. Vitéz Mihály legyőzése után végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1601. december 31-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben visszaadta a székelyek korábbi szabadságjogait, melyet követően az erdélyi fejedelmek a szabadságjogokat nem próbálták megvonni.
Források:
Wikipédia
Történelmi cikkek, Harmat Árpád Péter: Erdély fejedelmei

Székelyföld az 1770-es években